Rólam írták

Takáts Márton kiállítása elé

Üssön-e szöget a fejünkbe, mit keres Casanova, kezében hegedűvonóval, Takáts Márton legújabb tusrajzán? Akik ismerik a művészt, na nem az élet- és hegedűművész Giacomot, hanem az élet- és grafikusművész Marcit, s gyanítom, hogy a megjelentek zöme - már csak ilyenek a budapesti vernisszázsok - személyes jóbarátja/barátnője mondandóm tárgyának, szóval ők arra is ráismerhetnek, hogy az elhíresült szívtipró éppen a mi Marcink műtermében álldogál. Nos, ha már úgyis bejáratosak ebbe a nem mindennapi műterembe, (hajtogassunk képzeletben egy égbe szálló papírrepülőt a valaha e falak közt munkálkodó művészek emlékére: Barta László, Bálint Endre, Karácsonyi Irén...), szóval, ha jártak már ott valaha, akkor tudniuk kell, hogy a legfontosabb tárgy nem a rézkarcprés, nem a stafeláj, sőt még nem is a félautomata teafőző, hanem a nagy fekete hangversenyzongora. Ki más ülhetne hozzá: Glen Gould. A posztmodern személyiség projekciókon iskolázott tárlatjárók (a Trafik Galériában helyesebb a tárlatmászók kifejezés) már sejthetik, mindketten, a hírhedett csókrabló kalandor, s a híresen depressziós zongorista Takáts-csal azonosak. A két jellemzően különböző alak művészi attitűdje, hol rejtekező, hol hivalkodó animája és animusza ott munkál a Takáts képekben, jelenlétük kiolvasható a lavírozott tusrajzokon. Előző tárlatai nyomán a precíz rézkarcok, muníciózus nyomatok kifogástalan felkészültségű mestereként ismerhettük Takáts Mártont, s elismerően, bár némileg rezignáltan konstatáltuk, hogy a rafinált szerepjátékok - hol Rembrandt, hol meg Piranesi köpenyét kanyarította magára, - meg a sraffozott vonalak és a maratott foltok lenyűgöző esztétikája nem csupán a virtuozitás felmutatására való, de tökéletes álca is, mely mögött mesterünk jól őrizhette kényelmes inkognitóját. A most nyíló kiállítás a kitárulkozásé. A rajzoló kéz könnyed lendülete, a vízzel összelögybölt tus szeszélyes megfutamodásai, a száradni kezdő ecsetszálak sercenései a papíron, mind megismételhetetlenül egyszerivé teszik a mostani randevút, személyessé a kapcsolatot. Félszegen és dacosan, mosolyogva áll elénk. Gould vagyok - mondja, Casanova is vagyok - mondja, ahogyan kétszáz éves ritkán fodrászolt frizurájú vagabund bátyja (nem lepődnék meg, ha egyszer véletlenül betoppanva őt is ott lelném teát vagy bort hörpölve a Budafoki úti műteremben), bizonyos Csokonai Vitéz Mihály szokta volt mondogatni: én vagyok Dorottya, én vagyok Karnyóné... meg mellesleg: az is bolond, aki ... A mi Marcink született bolond, hazajár Párizsból, csak azért, hogy visszavágyakozhasson oda. - Párizsban leszel - kérdezte legutóbb, alig leplezett irigységgel - jó, ha majd hazajössz, nyisd meg a kiállításom. A Louvre-ban jutott eszembe, egy bizonyos Casanova képeit néztem épp, Francesco Casanováét, az ő hegedűs emberének az öccséét. Pocsékul vannak kiállítva. Vajon miért felejtik el, s mért a legnagyobb múzeumok legelébb az alapelvet, hogy az enyészpont a szemmagasságban legyen. A perspektíva csak így élvezhető. Helyre kéne rakni őket - gondoltam. Na majd a Marcit helyre teszem, ha hazamegyek. Hát tessék: most végre már majdnem elég magasra került.

Orosz István 

(elhangzott 2003.május 30-án a Trafik Galériában Takáts Márton grafikusművész kiállításának megnyitóján) Letölthető formátum (27kB)