Rólam írták

Soklovat

I
Mit csinál a kép a szöveggel? Mit csinálnak Takács Márton képei Ady verseivel, már amennyiben a verset - a költői szót - szövegnek tekintjük? Adnak-e hozzájuk vagy éppenséggel elvesznek-e belőlük valamit? Esetleg úgy adnak, hogy elvesznek? Attól függ, hogyan vesznek el.
Ebben a kötetben, ha jól hallom és jól látom, úgy vesznek el és annyit, hogy kitakarják a versek láthatatlan benső világát. Nem a szó szoros értelmében. Hiszen a vers nem látvány, hanem hallomány: szó - megformált jelentés, ritmus és zene. Takács Márton képei - a festészeti kép formavilágának határáig feszített grafikái - nem illusztrálják a verseket, hanem behatolnak belső világukba és folytatják azt a mozgást, amely magában a versben - a vershelyzetben a vers hősének mozgásaként - körvonalazódik. Egészen addig a pontig folytatják, míg a szöveg zeneileg és ritmikailag megkötött jelentésének elvont képisége ki nem lukad a konkrétan is látható képnél.
A láthatatlan szó látható képpé válik. Megtestesül. Ám ez a megtestesülés - s ezért emelem ezeket a versekhez és versekre készült képeket a műfaji illusztráció szintje fölé - nem kívülről van rákényszerítve a versekre. Nem elszenvedik a képpé válást, hanem minden erejükkel képpé akarnak válni. Ady verseinek látomásosan túlfeszített képisége mindig a jelentésképen, a szövegen túl mutat. Mintha a költői képzelőerőnek nem lenne elég a nyelv belső képisége és külsővé akarna válni, már-már szétrobbantva a nyelvi formát.
Ady túlzó képeiben mindig a szenvedély, a gondolat, a vágy túlcsordulása érződik. Mintha valamilyen határ vagy küszöb átlépésének - az ellendülésnek, az ugrásnak, az extázisnak - a pillanata fagyna meg bennük, monumentálisan és végérvényesen. A ki-robbanás és fel-robbanás extatikus pillanatának jégszobrai ezek a kozmikus látomások, a köznapi élet kereteit - nyelvi és képzeleti terét - szétfeszítő képek. Az Ady verseiben lüktető szenvedély mintha mindig túl akarna lendülni a szöveg határán, valami versen-túli felé, mintha a vers nem férnének el saját "bőrében", a költészet - az olvasható szöveg és a hallható zenei hang - "bőrében", le akarná feszíteni magáról, ki akarna bújni kényszerzubbonyából. Ez az erőfeszítés nem veti szét a költői formát, belül marad a nyelven és a nyelv metaforikus képiségének hiperbolizálásában valósul meg.
Ady, ha verset ír, minden idegszálával látni akar. Nem hiába nevezték látomásos költőnek. Szinte minden nagy versét ez prófétai, túlfeszített, a lényegig - a látható világ felszíne mögé - hatoló, apokaliptikus költői látásmód jellemzi. Olyan dekadens erő és katasztrofista dinamizmus, a létezés határait ostromló lendület feszül bennük, hogy az olvasó néha úgy érzi, mintha egy másik világba igyekeznének, nem lenne elég nekik a papíroldalok olvasható és hallható betű-valósága, át akarnák lyukasztani a papírt, a látható világ felszínét, hogy feltárják a fekete igazságot, leplezetlenül és vadul. A legizgalmasabb ebben a képes könyvben, amit kezünkben tartunk talán éppen az, ahogy a látható világ felszíne mögé hatoló költői tekintet - Ady izzóan fekete látomásvilága - Takács Márton rajzain láthatatlan látomásokból látható látomásokba fordul át.
Takács Márton képeit úgy olvastam, ahogy Ady verseit néztem: mintha a szövegeket követve - hála kivételes formaérzékenységének és zenei fantáziájának, amellyel Adyra ráhangolódik - úgyszólván a szöveg túloldalán lyukadna ki: a láthatatlan szöveg zsákja kifeslene és látható képpé válna a láthatatlan költői kép. Ady költészete eredendően apokaliptikus: lírai hősének minden mozdulatát e világ hazug, megtévesztő leplének leszaggatása határozza meg, de ami e radikális gesztusok nyomán feltárul, az nem annyira a "mennyek országa", mint inkább a nietzsche-i "dionüszoszi" - a mámor és tomboló szenvedély - extatikus jégvilága: "észak-fok, titok, idegenség". Takács Márton rajzain az "eredményt", feltárult másik világot látjuk. A letépés, leszaggatás radikális gesztusai szükségképpen kívül kell maradjanak rajtuk, hiszen azok nem az ő gesztusai. Ő csupán, engedelmeskedve a versek belső forma-intenciójának, átlendíti őket azon a határon, amely felé törekednek, de amelyet belülről át nem léphetnek, amikor apokaliptikus képiségüket az ábrázolóművészet eszközeivel megvalósítja.

II
"Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. Miért hazudták, hogy a komp - híd -, ó, Potyomkin, te kenetes kezű szent ember, te csak Katalin cárnőt csaltad meg. Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. A Nyugattal szórványosan már régen elmátkázódtak itt lelkek, Magyarország durva embermatériájából már kicsillant egy sereg differenciálódásra érett és alkalmas molekula. A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el. Miért hazudtak már az apáinknak, és miért adták a hazugságot tovább? Minékünk váltig azt mondták, hogy itt Európa van, kultúréletre készültünk, s megfeszített idegekkel rángattuk magunkat egyre előbbre... Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek. Ime, egyszerre zúgás, a kendőzött Ázsia lemossa az arcát, szája bugyborékol, s kiárasztja folyóit, melyeknek áradata szörnyűséges, mint a Jankcekiangé. Turulok kerengnek a levegőbe, nyílzáport lőnek a Nap felé, támadásra készülnek a magyarok. Hányadikra, mióta a betűtanító olasz papokat koncolták?... Zajlik a tatárság a Kárpátok alatt. Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel? (...) Ki-ki úgy oldja meg a maga problémáját, ahogy tudja. Száz évvel előbbre élni nem lehet, bolygani az űrben nem lehet. Kompország Keletnek indul, kéredzkedjék fel reá a gyenge. És látom az új áldozatot Hadúrnak, az új Gellért-papokat. Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Azt belesüllyesztik a mélységes, a piszkos, az örvénylő árba. Ave Caesar, morituri te salutant."
Ilyennek rémlett fel Magyarország jelene a múlt század elején a jövőbelátó Ady Endrének Ismeretlen Korvin-kódex margójára című írásában. Mitagadás, ezt az álmot nem Rákosi Jenő és Tisza István "Országimázs Központjában" álmodták Magyarországól. Sőt, kifejezetten ellen-álom volt: rémálom, lidércálom. Maga a valóság. Tegnap álmomban a valóságban jártam - micsoda megkönnyebülés volt felébredni! - riadtak fel egyszer-egyszer a milleniumi álmok álmodói, hogy aztán ébren masírozzanak világháborúba, Trianonba, forradalomba és ellenforradalomba, gazdasági világválságba, még egy világháborúba, Auschwitzba, Don-kanyarba, kis Gulágba, Nagy Gulágba, diktúrába és demokráciába, mikor mi volt az álom (és az állam).
Csak Ady és a magyar progresszió nem tudott többé felébredni a magyar valóság lidércálmából. Az ilyen álmok álmodóit nevezte egykor Bíbó István túlfeszített lényeglátóknak. Nincs igazuk, csak a lényeget illetően. Ady például semmit nem látott az ország dinamikus fejlődéséből, ragyogó gazdasági mutatóiból, regionális vezető szerepéből, a "békebeli béke" áldásaiból, Nagy-Magyarországból, mely - ha a birodalmi keretben is - állt és virágzott. Csak a valóságot látta. A lényeget. Tíz év sem telt el és a szecessziós országálmok színes szőttese alól előbukkant a valóság - véresen, üszkösen, szederjesen, csonkán.

Szilágyi Ákos 

(Elhangzott az "Új s új lovat" című új Ady-válogatás bemutatóján 2003 november 20-án az Uránia kávézójában) Letölthető formátum (42kB)